Mefistofeles, avagy amikor egy opera miatt párbajoztak
Tudják Önök, ki volt Arrigo Boito?
Valószínűleg a magyar zenerajongók nagy része nem is hallott róla. Pedig az olasz mester nem volt kispályás a 19.század zenei életében. Ő írta például Giuseppe Verdi Falstaff és Otello című operájának librettoját. Nem akárkivel dolgozott tehát.
Aztán, ahogy az már lenni szokott, a háttérember előrelépett, és gondolta, saját operát ír. Ez lett a Mefistofeles. A zeneművet 1862-ben mutatták be, a kritikusok és a közönség a "megosztó,de inkább nem"- címkéjű dobozba helyezték be. Magyarul: bukta, de nagyon.
Már éppen levették volna a műsorról szegény Mefistofeles-t, amikor is újsághír jelent meg: két kritikus párbajozott az opera miatt. A vitatéma az volt: a Mefistofeles wágnerista, avagy nem wágnerista. A wágnerizmus, tetkintve megalkotójának északi származását, a mediterrán világban megbélyegző címkének számított. Azt tekintették wágneristának, aki csillogó, felszínes zeneművet ír, amelyben fontosabb a meghökentés, mint a mélyebb érzelmek és mélyebb mondanivaló. ( Wagner természetesen nem volt felszínes. A wágnerizmust, mint címkét, buta kritikusok találták ki, hogy megkülönböztessék saját országuk operáit- egyben piacot óvjanak. Jön egy külföldi opera, akad benne néhány fülbemászó ária- na tessék, itt a wágnerizmus. Tessék inkább hazait hallgatni!).A párbajról nem tudjuk, hogyan végződött- ha valaki meghalt volna, azt megőrizte volna a zenetörténet- a Mefistofelest viszont újra visszavették műsorra. Boito mester megdicsőült.
Ma, a 21.századi hallgató, nem sok izgalmat talál a Mefistofeles-ben. Talán csak a Margitnak udvarló Faust áriája ragadja meg, a többi valahogy erőtlen, olyan tucat,olyan "közepesen verdis". Persze, egy jó rendező látvánnyal megoldja, tündéreket, lidérceket jelentet meg a színpadon, ez azonban nem pótolja, mert nem is pótolhatja a minőségi zenét. Arrego Boitonak volt egy jó felvillanása, saját korának egy részét meggyőzte. Az utókor ebből a meggyőző erőből nem sokat érez.
Valószínűleg a magyar zenerajongók nagy része nem is hallott róla. Pedig az olasz mester nem volt kispályás a 19.század zenei életében. Ő írta például Giuseppe Verdi Falstaff és Otello című operájának librettoját. Nem akárkivel dolgozott tehát.
Aztán, ahogy az már lenni szokott, a háttérember előrelépett, és gondolta, saját operát ír. Ez lett a Mefistofeles. A zeneművet 1862-ben mutatták be, a kritikusok és a közönség a "megosztó,de inkább nem"- címkéjű dobozba helyezték be. Magyarul: bukta, de nagyon.
Már éppen levették volna a műsorról szegény Mefistofeles-t, amikor is újsághír jelent meg: két kritikus párbajozott az opera miatt. A vitatéma az volt: a Mefistofeles wágnerista, avagy nem wágnerista. A wágnerizmus, tetkintve megalkotójának északi származását, a mediterrán világban megbélyegző címkének számított. Azt tekintették wágneristának, aki csillogó, felszínes zeneművet ír, amelyben fontosabb a meghökentés, mint a mélyebb érzelmek és mélyebb mondanivaló. ( Wagner természetesen nem volt felszínes. A wágnerizmust, mint címkét, buta kritikusok találták ki, hogy megkülönböztessék saját országuk operáit- egyben piacot óvjanak. Jön egy külföldi opera, akad benne néhány fülbemászó ária- na tessék, itt a wágnerizmus. Tessék inkább hazait hallgatni!).A párbajról nem tudjuk, hogyan végződött- ha valaki meghalt volna, azt megőrizte volna a zenetörténet- a Mefistofelest viszont újra visszavették műsorra. Boito mester megdicsőült.
Ma, a 21.századi hallgató, nem sok izgalmat talál a Mefistofeles-ben. Talán csak a Margitnak udvarló Faust áriája ragadja meg, a többi valahogy erőtlen, olyan tucat,olyan "közepesen verdis". Persze, egy jó rendező látvánnyal megoldja, tündéreket, lidérceket jelentet meg a színpadon, ez azonban nem pótolja, mert nem is pótolhatja a minőségi zenét. Arrego Boitonak volt egy jó felvillanása, saját korának egy részét meggyőzte. Az utókor ebből a meggyőző erőből nem sokat érez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése